A Te furcsa katona (ami meglepő könnyedséggel és gyorsasággal dobta le magáról a"te” szócskát a mindennapokban és ha nincs Katona József akkor van rá egy komoly fogadásom, hogy a jelző sem lett volna hosszú életű mert ugye a Kispál is csak Kispál volt amíg volt, béke poraira) az olvasópróba után bevonult a színpadra, és mindenki nekilátott, hogy elhelyezze magát vagy a széksorokban, vagy a takarásban ami ekkor még igen foghíjas volt, szóval onnan sem lehetett lemaradni semmi komolyabb eseményről.

És ez volt az a pillanat, amikor a múltkorjában említett műszak és a művészeti munka búcsút intett egymásnak egy kis időre mert amíg a színészek és a rendező az úgynevezett rendelkező próbákon azt nézegették, hogy merre hány méter, és mit gondol Veri Feri, a darabunk egyik karaktere (egy igen hatásos Lázár Balázs jelmezben), miért is annyi az az annyi, addig a háttérben szorgosan dolgozó csapat is munkához látott a távoli, relytélyes műhelyben ahonnan majd valamivel későbbmár úgy jönnek ki a színpadi elemek, mintha öröktől fogva ott tárolták volna a díszlettervező elképzeléseinek és a srácok munkájának hála. Persze az addig is ideiglenesen felállított falak közt egyre magabiztosabban bóklászó színészek nem jöttek zavarba attól, hogy még egy valamirevaló önkényuralmi jelkép sincs a falakon és a pártszolgálatosok sem gépfegyverrel masíroznak.

Végleges kellékek híján például Sághy Tamás egy kartonpapír-pisztollyal és a Cabiria éjszakái Mágusának pálcájával fenyegette néhányukat kivégzéssel, Debreczeny Csaba pedig úgy takarózott egy ideiglenesen leszedett függönnyel, mintha csak a Szent János kórház kincstári paplanát húzta volna a nyakáig. A kellékesünknek, Gabinak hála azért már idejében elkezdtek beszivárogni a használható „jelzések” mint egy tavasszal vízből kimentett írógép, vagy egy tisztességet parancsoló lovaglópálca a Büszkeség és balítéletből. A többi hiánya ekkor még egyébként sem volt különösebben zavaró, hiszen a színészeink fél kézzel a szövegkönyvet és fél szemmel a súgót keresték amit speciel meg tudok érteni, én minden próbán ott voltam eddig, és kb csak annyira emlékszem, hogy Donnerwetter. Azonban minden kezdeti nehézség ellenére már ekkor elindult a folyamat, ami reményeink szerint majd november végén egy vastapssal fog finishbe érni.

De hogy egy kicsit beszéljünk másról is, Attila, a színpadmester, az ügyelő, és még egyébként vagy egy tucat más dolog összefogója az embereivel tehát nekilátott falakat emelni, hogy legyen öltözőnk, kórtermünk, katonai légibázisunk mind egybe de persze jól elkülönülve. Az ő munkájuk leginkább azért érdekes, mert miközben fűrészporos hajjal építkeznek, addig ott van a nyakukon egy rendező, aki mindent gyorsan és pontosan szeretne lehetőleg mihamarabb végleges formában, egy kérdésekkel bombázó asszisztens, aki munkaköri leírása szerint akadékoskodik, nomeg egy teljes működő színház a szinte mindennapos előadásokkal, a világosítókkal, akik maguk is fel kell, hogy készüljenek az estékre. Így ez sem egy ligeti séta, és ha nincs szerelem a színház iránt, akkor azért csikorognának azok a fogak rendesen. A próbák ugyanis 10-kor kezdődnek, addigra ami már elkészült, annak be kell kerülnie a színpadra. Utána viszont kettőkor minden mehet is ki ha este előadás, és jöhet be a helyére egy másik illúzió, egy másik város másik töröténetének másik díszlete, ezúton is emelem előttük a kalapom.

Mindeközben a próbafolyamat persze zavartalanul halad, a rendelkező próbák rész próbává lassulnak, a jelzések véglegessé nemesülnek, a ruhák évtizedeket öregednek, a munkafény pedig hamarosan kialszik, hogy már az előadás lámpái között koccinthasson papramorgónak kikiáltott ivólével  Székhelyi József a főszereplőnkkel.