1987 újabb megpróbáltatás elé állította Karinthy Mártonékat. Egy német vendégjáték kudarcával megpecsételődött a Hököm Színház sorsa a Józsefvárosban is. Így ismét Buda felé vették az irányt.

Amikor az augsburgi Schpielküche nevű avantgárd együttest vendégjátékra hívta meg a Hököm csapata, közönségszervezésük nem jeleskedett. Mondhatnánk úgy is, egyetlen jegyet sem adott el Borchert Draussen vor der Tür (Az ajtón kívül) című hazafias darabjának előadására a Hököm Színpadon. Az előadást nem épp a legjobb színházi időre, hétköznap délutánra hirdették meg. A lelkiismeretes színészek már nagyban készülődtek az akrobatikus elemeket sem nélkülöző formabontó előadásukra, ám a színháznak még a környékén sem látszott, hogy akár egyetlen néző is felbukkanhatna. A teljes érdektelenség kudarca lebegett a meghívottak és vendéglátóik feje felett. Hárman álltak kétségbe esve a színház üres kapujában: Karinthy Márton, a társa, Harsányi Gábor és a művészeti titkár, Potassy Iby. Épkézláb ötlet híján izgatott telefonokat eresztettek meg  Hódy Andrásnak, a Nemzeti Színház szervezési osztályvezetőjének, hogy tegyen csodát. Azt beszélték, hogy még bukásra ítélt előadások megmentésére is mindig volt valami jó ötlete. Állítólag egy szovjet darabhoz egyszer a Kerepesi temetőből szervezett közönséget. Ezúttal azonban ő is tehetetlennek bizonyult. A színházban akkoriban színiiskola is üzemelt. A stúdiósok is összetelefonálták ismerőseiket. Így a kezdés előtt tíz perccel már legalább tizenöten ültek a hétszáz fős színházteremben.

Ekkor Karinthy Márton végső kétségbeesésében a lehetetlenre határozta el magát. Ibykével együtt átsétáltak a szomszédos Rákóczi térre, ahol a lányok a szokásos délutáni köreiket futották, a padokon pedig futtatóik verték a blattot. Karinthy Mártonék udvariasan megszólították a lányokat, és megkérték őket, hogy ha lenne idejük, akkor nézzenek meg egy színházi előadást. Erre a futtatóik is felkapták a fejüket, egy fröccsért cserébe ők is vállalkoznak a melóra. Így is történt. Az elsötétítés előtti pillanatban vagy húsz ember vonult be libasorban a színház nézőterére. Majd a nézőtér elsötétedett, és felment a függöny. Fejek tömegének a sziluettje látszott a félhomályból. Megkezdődött az előadás. A Rákóczi téri lányok azonban tíz percig bírták a német szöveget. A futtatóik még addig sem. Lassan, óvatosan szállingózni kezdtek kifelé. Néhányan maradni szerettek volna, azonban egy félhangos borízű hang őket is távozásra szólította fel: Lányok, vissza placcra, ebből nem élünk meg! Az előadás tizenötödik percére így újra magukra maradtak a nézőtéren a Hökömösök. De ekkor ez már mindegy is volt, mert a német vendégszínészek ott fent abban a hiszemben kezdték meg művészetüket, hogy az egész város kíváncsi volt rájuk.

Ezután nem sokkal leégett a Rákóczi téri Nagycsarnok. Valójában csak ekkor érezte meg igazán a Hököm csapata, hogy innen is tovább kell állniuk. Hová máshová vágyakozhattak volna, mint vissza Budára?