Van nekünk egy Hököm Stúdiónk (a nevet ugye nem kell már magyarázni, max ide kattintani), aminek úgy örülünk, mint... oké, erre nincs hasonlatunk, de szóval nagyon. Annak pedig különösen, hogy vasárnap itt mutathattuk be az Orfeum Játék – Zenés Cabaret előadást azzal a Bicskey Lukáccsal, aki néhány hónapja még mankós futtatót játszott a Cabiria Éjszakáiban és azzal a Pethő Kincsővel, aki ugyanebben az előadásban koreográfusként működött közre, táncolt is a Borbély Sanyi Kecskés Karinával mintha világ életükben mást sem csináltak volna.

Na az most kiderült, hogy Lukács egyáltalán nem béna, mozgékony, mint egy fiatal színműs és együtt négyen (Stubnya Bélával, és Márkus Tiborral kiegészülve) olyan kávéházi hangulatot teremtenek egy átalakított, újbudai lakásba, hogy még csak rá sem kell gyújtaniuk, mi mégis századfordulós kávéházak szalonjában érezzük magunkat leszámítva, hogy sokkal hangosabban nevetünk, mint ami illedelmes lenne ha mondjuk tényleg a Hadik kávéházban fogasztanánk azt a híres feketét. Persze erre az el nem spoilerezendő átívelés a szünetben is nagyban rájátszott, köszönjük, Béla, isteni volt a süti..

A próbafolyamatról és a premierről az előadást rendezőként is jegyző Bicskey Lukács mesélt nekünk sok Tóth Árpáddal díszitve miközben épp karakterből vedlett vissza színésszé, jelmezét akkurátusan utcai viseletre cserélve. Azt eddig is tudtuk – mert láttunk már közelről is ilyet –, hogy egy próbafolyamat legkorábban a premierre állhat össze. Ez most sem volt másként, a világítás eléggé last minute-ben lett összerakva. Ebből persze a néző semmit nem látott, nem most jött e sorok írójának druszája a sokat emlegetett hathuszassal, de végül mégis eggyel több poén került az előadásba, mint amit elterveztek a résztvevők.

Mert az egyik jelenetben egy telefon kerül a figyelem középpontjába, Lukács pedig dalra fakad:

„...A fejem fáj, az agyam sajog, kínozzák a távbeszélő bajok / Hát ez csoda nézzen csak oda mi bámul önre amott a falon.” miközben a színpad szóban, kézzel, lábbal megjelölt része épp sötétbe borul. Na de azért rutinosabb versenyzők voltak a színpadon, Lukács így folytatta – az említett Tóth Árpád után szabadon: „Hát ez csoda, nézzen csak oda, mi bámul önre amott a falon / Kapcsold fel a lámpát ó, te barom!" és a rendszer – egyébként hozzáértését és figyelmét bizonyítva – azonnal kapcsolt észben is és lámpában is, a telefon pedig olyan fényárban úszott, ahogy azt színpadra álmodták.

Persze voltak még izgalmas érdekességek, vicces jelenetek, A Pethő-Bicskey-Stubnya hármas olyan önfeledten játszott Márkus Tibor zongorakíséretével, hogy anélkül tudjuk ajánlani a darabot a szórakozni – és a Hököm Stúdiót bejárni – vágyóknak, hogy rosszul aludnánk éjszaka. Ezt pedig – személyes megjegyzésként a végére – egy olyan ember írja, aki kis túlzással hangosan felnevetni (mit nevetni, röhögni!) szökőévente egyszer szokott. 2012 kipipálva.

A fényképeket Major Attila magabiztos, kioldón tartott mutatóujjának köszönhetjük.