Már korábban beszámoltunk arról, hogy készülünk a századik bemutatóra, néha egészen ijesztő leírni egy ekkora számot. Gondoljatok bele, hogy ez hány lepróbált órát, hány elfogyasztott kávét, és hány lámpalázas pillanatot jelent!

De most persze nem ez van a fókuszban. Emlékezni, örömködni, és koccintani ráérünk majd a mostani premier után, mert már talán tudjátok, hogy ilyenkor szinte minden másodlagos, mindenkinek a fejében a legújabb bemutató van.

A színház kívülről ugyan semmit nem mutat abból, ami bent zajlik. A bejárat zárva, a szomszéd trafikban, és a Rio kávézóban látszólag sokkal nagyobb az élet. Néha azonban kivágódik a sokat emlegetett bordó ajtó, valaki sietős léptekkel, egy csupán néhány slukkra meggyújtott cigarettával a kezében balra elviharzik, de aztán megint beáll a csend. Így aki a 49-es villamos megállójából – Csóka utca, bár mi mást is el tudnánk képzelni arra a műanyag táblára felírva – azt látja, hogy békés csend honol.

Pedig a színpadon zajlik az élet. A fehér textillel leborított széksorok közepén Karinthy Márton mondja az instrukciókat, mellette pedig már a világosítást tervezi nagy körültekintéssel a műszak, miközben a színpadon a színészek már jelmezben, végleges kellékekkel mondják hiba nélkül a szöveget. A kis firkákkal jelölt szövegkönyvek ennek megfelelően az öltözőben maradnak, ahol ugyancsak nagy a mozgolódás, hiszen vasalni kell, igazítani, és közben mindent lépésről lépésre megjegyezni. Ez már nem csak a színművészek próbája, most már az egész színház gyakorolja a Szent Péter Esernyőjét.

Aki pedig nincs éppen az épületben, az távolról drukkol, reméljük, ti is így tesztek majd pénteken. Ami viszont az egyik nagy ajándék lehetne Karinthy Mártonnak (aki remélem, nem olvassa most ezeket a sorokat) ha a premierre a facebook közösségünket 1000 főre tudnánk bővíteni. Ha van kedvetek, lepjük meg Buda Népszerű Mártonját közösen.