A hvg.hu-n találtuk meg Mátraházi Zsuzsa egy korábbi  interjúját Karinthy Mártonnal, amiből egy kicsit idézünk, de aztán érdemes lesz tovább kattintani a teljes anyagért:

"Kezdetben kudarccal riogatták, aztán megérte a múlt század legnagyobb bukását. De esténként ma is felgördül színházában a függöny, amely még látta Honthy Hannát.

– Harmincadik évadját kezdő színházának diplomatikusan csupán családnevet adott: Karinthy. A szíve mélyén melyik Karinthyra gondolt, amikor a hajdani Hököm Színpadot átkeresztelte? Nagyapjára, Frigyesre? Édesapjára, Ferencre? Vagy a játszóhelyet megalapító önmagára?

– Fedje ezt jótékony homály! Nem akarom, hogy eldöntsük. Maga a karinthyság a színház. Még a bérleteket is úgy hívják, mint a családtagokat: (Böhm) Arankának, Micinek, Micimackó „keresztanyja” után, vagy Verának, akár a lányomat, hogy csak a hölgyeket említsem.

– Hogyan fér meg e diplomáciai érzék mellett az a nagyfokú indiszkréció, amellyel az eddig ötvenezer példányban elkelt Ördöggörcs című könyvében kiteregeti a családi titkokat?

– A nagybetűs irodalom a Bibliától kezdve csupa magánügy és pletyka. A Doktor Faustus alaptémája az öregedő zeneszerző szifilisze, ugyanakkor a háborúról, a XX. század és az alkotóképesség gyötrelmeiről, a sátánnal való cimboraságról szól. Bízom benne, sikerült úgy megírnom a Karinthy család magánügyeit, hogy közügyekké váljanak. A történetek tipikusak, mindenkinek megvan a maga fura nagybácsija, nagynénije, őrültje, zsenije, elkallódott reménysége, alkotni vágyó és szárnyaszegett rokona. Ezért lehet, hogy a könyv címe, az Ördöggörcs fogalommá vált.

– Honnan volt mersze belevágni a Hököm Színpad megalakításába 1982-ben, amikor a magánszínházakkal már és még nem gondolt senki?

– A génjeimben hordozhattam az emlékeket, ugyanis éppen a színházak államosításának napján, 1949. szeptember 1-jén születtem. És rögtön anyagi hasznot is hajtottam a családnak. A békekölcsönök idejét élték, és az évadnyitó ülésen a társulat minden dolgozója felajánlott egy forintot a színház születendő gyerekeinek. Apám akkor szerződött oda, én meg a világra jöttem. Talán benne volt a csillagzatomban, hogy egyszer majd én fogom visszahozni Magyarországra a magánszínházakat. Ez pedig pontosan harminchárom évvel később történt, és én nem bátorságot, hanem pánikot éreztem. Akkor már tíz éve állami színházakban dolgoztam, harminc rendezés volt a hátam mögött, de nem találtam a helyemet. Nemzedékváltás zajlott a társulatokban, és én nem kerültem be a kaposvári, a kecskeméti vagy a szolnoki újítók közé. Nagyobb figyelmet, erősebb reflektorfényt igényeltem. Hályogkovács módjára vágtam bele a teljesen reménytelennek látszó színházalapításba. Mindenki azt jósolta, hogy a Hökömöt pillanatok alatt letörlik a föld színéről."

Folytatás tehát itt, olvasgassatok.