HTML

Karinthy 90

Bejárás a Karinthy Színházba a művészbejárón keresztül avagy egy budai színház színes-szagos világa a színfalak előtt és mögött.

Karinthy Színház a Facebookon

Friss topikok

Linkblog

2013.02.05. 12:19 Nird

"...hogy dokumentálva legyen, hogy az élet nem kifogástalan”

Gondoltam, ha már ennyi ,,híres” embert ismerek, akkor mint egykori rádiós miért ne csinálhatnék velük interjút… Lehet nem vele kellett volna kezdenem, de talán mégis jó, hogy így alakult…

Verebes István… színész, rendező, író… Van aki szereti, van aki nem, de általában mindenkinek van véleménye róla. Nagyon szeretem a gondolkodását, ami természetesen nem azt jelenti hogy egyet is értek a gondolataival.

Kedvenc kávéházunkban, a Nagymező utcában kezdtünk el beszélgetni.

- A Karinthy Színházban bemutatott rendezésed – A lovagias ügy – kapcsán nekem kicsit úgy tűnik, hogy adott színészekhez kerestél egy darabot. Hogy működik ez nálad?

- Ez mindig a megrendeléstől függ. Mondjuk felhívott egy igazgató vidékről, hogy az Osztrigás Micit rendezzem meg, - Mondom jó, de kivel? X.Y. színésznővel és Z.K. színésszel. - Mondom az úgy nem lesz jó. Na de miért? - kérdez vissza az igazgató. Mert az Osztrigás Mici és a Hamlet az szerep, mely égbe kiált, hogy eljátssza a valaki, nem lehet úgy bemutatni, hogy mindegy, ki játssza a főszerepet. Mondjuk a Lovagias ügy is olyan, hogy ott kell tudni, ki játssza a Kabos szerepét, mert ha nincs egy olyan egyéniség, aki el tudja vinni ezt a szerepet, akkor kár bemutatni az előadást mert az hülyeség. Van a másik lehetőség, amikor én azt mondom, hogy egy bizonyos színházban megrendezek egy darabot és akkor meg kell nézni, hogy társulatból kik azok akikkel el tudom játszatni a szerepeket. Az utóbbi időben, minden társulatnál kiszúrok magamnak színészeket, akik engem nagyon érdekelnek, furcsa módon az elmúlt 20-25 évben ezek nem az úgynevezett sztárok. Mert mondjuk Udvaros Dorottyából vagy Kulka Jánosból milyen tartalékot tudok én előhozni, illetve nem tudom bebizonyítani, hogy nálam még jobbak mint a Vallónál vagy az Aschernál. Engem az érdekel, hogy egy színészből, tudok-e még kikaparni valamit, ami addig még nem jött elő, és ez egy nagyon izgalmas feladat.

Azt mondtad, az érdekel, hogy még valami pluszt kihozzál a színészből, akivel dolgozol, akire főszerepet osztasz. Bajor Imréből a Lovagias ügyben sikerült?

- Szerintem abszolút és erre büszke is vagyok. Imre rettenetesen nagy hibát követett el, hogy tizenegy éve nem lépett színpadra, mondván ő megél anélkül is. Az utolsó a Mágnás Miska volt, amit együtt csináltunk az Operettszínházban. Elfelejtik, hogy ő egy színész, pedig ő például a Játékszínben játszott nagyot, kicsit, és remek volt. A Szomory darabban játszotta az ügyvédet, az Erzsébetvárosban az albérlőt, egyikben jobb volt, mint a másikban. És akkor őt felfedezték, mint karakterszínészt, aztán lett belőle egy magánszámokat gyártó komikus. PA Bajor nem engedheti meg, hogy ne játsszon színpadon! Azon vagyok, hogy a Karinthy színházban most azonnal játsszon el még egy szerepet. A Lovagias Ügy után nagyon sokan jöttek oda hozzám, hogy nem is tudtuk, hogy a Bajor ilyen jó színész. Nem tudják, mert elfelejtik: Ő egy remek színész, egy nagy személyiség. Ő maga sem tudja. De el ne mondjátok neki, mert elbízza magát….

Miben más egy olyan, viszonylag kisebb színházban rendezni mint a Karinthy Színház? Miben jobb vagy miben rosszabb itt dolgozni?

Egyáltalán nem rosszabb, és amellett, hogy nagyon becsülöm amit Karinthy Marci csinál, nekem mindig a kis színházak álltak jól. Szoktam mondani, hogy amikor a negyedik színész bejön a színpadra én már szeretnék hazamenni. Nem szeretem a nagy formátumot, a premier plánt, a kis személyzetű darabokat szeretem. Persze rendeztem én is például Cyranót, ahol az első képben bejött a rendelkező próbán hatvan ember és halálfélelmem lett, hogy ezekkel most mit fogok csinálni…? És akkor azt mondtam nekik, hogy hölgyeim és uraim, ha önök nem segítenek nekem, akkor itt nem fog történni semmi. Nagyon helyesek voltak, mert mindenki azon dolgozott, hogy az én tehetségtelenségemet valahogy megpróbálja kiküszöbölni, és akkor működött. A Valló, a Szikora, a Csiszár imádja, ha tömegek mozognak a színpadon, a Mohácsi ennek a nagymestere. Én nem szeretem.

Mondtad, hogy a felkérések nagyon sok mindent meghatároznak. Úgy gondolod, vannak megfelelő felkéréseid?

- Nagyon nehezen vállalok el olyat, amiben nincs örömöm, miközben persze a megélhetés nagyon fontos. Két dolog miatt nehéz nemet mondani: az egyik az anyagi része, hogy a nyugdíjam mellett a rendezésekből tudom kipótolni a büdzsét. A másik pedig az, hogy azt viszik, akinek vannak felkérései. Olyan ez mint a prostituáltaknál, akik kinn állnak a placcon, azokat viszik el, azokat, akik mindenkinek kellenek. Aki senkinek sem kell, azt nem szólítják le. Tehát, ha azt látják, hogy én folyamatosan dolgozom, akkor mások is hívnak, ez marketing kérdés. Az, hogy mit vállal el az ember, az már egy másik kérdés, Ha nincs valami kockázat a dologban, ami engem izgat, hogy én azt tudom-e még, akkor unom magam. Kicsit akkor is unom magam, ha kockázat van benne, de ez maradjon a kettőnk titka.

Adódik a kérdés, hogy viseled a próbafolyamatokat, találsz még benne motivációt? 

- Nagyon érdekes, most is megyek próbára reggelente. És elindulok és azt mondom magamban, most megint ugyanaz, ami negyvenöt éve, ugyanazt fogom mondani a színésznek, ne mórikáljon, mondja csak a szöveget, higgyen magában, ne hatot játsszon csak egyet, és elmegy a kedvem az egésztől. Aztán bemegyek a próbára, és akkor már élvezem, amikor működöm, akkor érdekel a dolog. Viszont ahogy kijövök a próbáról egyrészt olyan fáradt vagyok, mint a ló, másrészt eszembe jut, hogy a francnak nekem ez az egész. Nyilván ez a negyvenöt év alatt nem mindig volt így, ez az érzés olyan öt-hat éve van. Fáradt vagyok. Szeretek olyan színészekkel dolgozni akikkel már dolgoztam, mint például a Karinthyban Csoma Judittal, Balázsovits Edittel, Karsai Istvánnal. Őket már ismerem, tudom kezelni őket, de rettenetesen szeretek új emberekkel is dolgozni. Például ezért is jöttem el Nyíregyházáról, a színészek untak engem és én is untam őket, már tudták mit akarok, tudták mit fogok mondani és annak már nincs jó eredménye. Van, hogy iszonyú nagy lendülettel megyek próbálni és egyszer csak elmegy a kedvem az egésztől  és van, hogy úgy megyek, nem sok kedvem van az egészhez és aztán halálosan izgat, nagyon változó.

Sok ember, aki nekünk - akik más korosztály vagyunk mint te - csak legenda, csak történelem, neked a mindennapi életed a részei, személyes ismerőseid voltak. Színészlegendák, rendezőlegendák, tanárlegendák. Mi az, amit a legfontosabbnak tartasz, amit esetleg ők még tudtak, és ma már nem tudnak az emberek?  Mi az, amit tőlük tanultál, mik azok a legfontosabb dolgok, amik esetleg egész életed, pályán során elkísértek?

- Ha könnyen válaszolok, az nem azt jelenti hogy pontosan beletalálok a helyes válaszba. De rögtönözve, amit láttam, és ami ma nincs: az epizódszínésztől a nagyágyúig, a nagy bölénytől a zsinórosig, az ügyelőig a színházi emberek személyisége, hogy mindenki egyéniség volt és méltóságuk volt. Hogy egy öltöztetőszabónak rangja volt, ragaszkodtak hozzá a színészek, mert több időt töltöttek vele, mint a gyerekeikkel. Egy színházban fontos, hogy ott ugyanolyan kiválóságok vannak a háttérben, mint a színpadon, és ez megszűnt. Amit tanultam tőlük, az a játékosság, Most nagy divat nagyon mélynek lenni, pengeéles szájjal sóhajtozni, úgy érni el a célt a színpadon, hogy szinte belehalunk. És közben semmi nem igaz belőle, hiszen csak játssza az illető az egészet, az igazi szenvedéseket azt nem mutatjuk. Közben ez az egész tulajdonképpen játék. Egyszer rendeztem Kálmán Györgyöt, és mondtam neki valamit, hogy így vagy úgy tartsa a kisujját és erre ő azt mondta, hogy jó én tartom, ha te azt mondod, de nem leszek tőle, boldog… és ha én nem leszek boldog, akkor a közönség sem lesz boldog. Tőlük meg lehetett tanulni azt, hogy a próbán is lehet a színész boldog, hogy a rendező tud olyan lehetőséget teremteni, hogy attól a színész elégedett, és ez a legkisebb szerepnél is fontos. A színész szeresse amit csinál, legyen az akár egy pillanat, de az legyen teljesen az övé, azt adjuk oda neki. A közönség is legyen boldog, mert azt látja a színpadon, hogy a színészek örömmel teszik a dolgukat, adják oda a játékukat. Aki beül a nézőtérre, több ezer forintot fizet azért, hogy jól érezze magát, én ezért tanítsam őket, mondjam el nekik, hogy milyen szemetek, rohadtak, gyávák, pusztuljanak el, akasszák fel magukat? Nem. ez nem az én színházam.

Azt mondtad egyszer, hogy egy színházi embernek öt-hat éve van egy helyen. Ez tapasztalat? Ezt te betartod? Jöttél el hamarabb, kellett eljönnöd valahonnan hamarabb?

- Társulat, társulat… Bárányhimlőt kapok, mikor azt hallom, mi együtt, meg a csapat, meg az ügy. Mert az egész egy adott színházi vezetőhöz való lojalitást jeleni, hogy legyünk csorda. Csapat addig van, amíg az olvasópróba elkezdődik és tart egészen addig, amíg az utolsó előadás lemegy. Kaposváron, amikor kezdő színész voltam, ezekkel az érzésekkel  jöttünk, ezekben hittünk, aztán egyszer csak azt láttam, hogy mindenki csak a saját érdekét nézi, ki milyen darabban van benne, ami Budapestre megy, amiben riszálhatja magát. Én játszottam kis szerepet, a másik nagy szerepet, amikor neki kellett kis szerepet játszani mellettem, akkor meg volt sértődve, és akkor már nem volt csapat és nem volt ügy. A színháznak és minden művészetnek az alapja a mozgás, hogy mobil legyen, hogy tehetségek találják meg egymást, hogy ihlessék egymást, hogy felfedezzenek a másikban valami titkot. Hogy inspirálják egymást, a találkozások azok egyfajta revelációk legyenek, robbanás legyen.

Ha gyorsan kell válaszolnod, mi egy színész legjobb és legrosszabb tulajdonsága? 

- A legrosszabb tulajdonsága az öncélúság. Számomra irritáló a feleslegesen riszáló, hízelgő játék, amikor meg akarja nyerni a közönséget, tök mindegy, hogy mivel. A múltkor láttam a klasszikus Csárdáskirálynőt, abban például annak, amit a Rátonyi játszik, semmi értelme. Vonaglik, röhög a saját poénján, borzalmas. A legjobb tulajdonságot azt nem tudom megmondani neked, mert minden jó színésznél más és más. Talán amikor a játékát látva elfelejtem, hogy színházi ember vagyok. Mint egy autószerelő, aki beül egy autóba és egyszer csak elfelejti, hogy működik az autó, egyszer csak elkezdi élvezni azt a komfortot, száguldást, amit az autó ad. Mikor kiöli belőlem azt, hogy elkezdjek aggódni azért az emberért, akit ő játszik. Amikor Oszvald Marika a Csókos asszonyban a karban balettozik és elfelejtem, hogy én egy színházi rendező vagyok és leesek a székről úgy röhögök, akkor az igen, az valami.

Bizonyos statisztikák szerint több mint kétszáz előadásban vettél részt, mint színész, rendező, író. Ennyi tapasztalattal a hátad mögött nem jutott eszedbe, hogy pályázz a Nemzetire?

- Bocsáss meg én öt napig a Nemzeti Színház művészeti vezetője voltam, mikor Görgey Gábor kinevezte Huszti Pétert, akkor kaptam egy telefont, hogy ő számít rám. Nagy tisztelője voltam Husztinak, de akkor is tudtam, hogy nyilvánvaló a színházeszményeink és a feltételeink egészen mások. De fel voltam kérve. Kerényi Imre mondta, hogy én tulajdonképpen Nyíregyházán is egy Nemzeti Színházat csináltam. Nem lennék én való a Nemzeti Színházba, igazán nem lennék való. Azt tudom, hogy milyet kellene csinálni, arról van egy képem. Egyrészt a hagyományok, másrészt az újdonságok mértékletes és korszerű elegyéből lehetne jó színházat csinálni. Egyik sem volt Nemzeti Színház eddig. 

Ha már a nagy dolgoknál tartunk. Jászai-díjad van, Kossuth díj? 

- Felejtsük el a Jászai-díjamat is. Nem kell díj nekem, az egy jó pedigré, hogy nincs semmilyen díjam. Azt jelenti, hogy senki szívének nem voltam kedves. Nem is akartam senkinek sem kedves lenni. Nem akartam senkinek a farvízén elevezgetni. Nem ezen múlik a megbecsültség. A szakmán belül nagyon sok Kossuth-díjasnak nagyon rossz a reputációja, én meg azt gondolom az enyém annál jobb.

Saját bevallásod szerint nem szereted Pestet. Azóta nem szereted amióta nem itt élsz, vagy már előtte sem szeretteted?

- Tulajdonképpen a rendszerváltozáskor határoztam el, hogy el kell innen menni, mert minden itt történik, ami engem zaklat, és én abba beledöglök. Nyilván amíg itt laktam, az élet ritmusa nem mutatta meg azokat a dolgokat, amiket akkor érzékeltem, amikor már mint vendég jártam ide vissza. S amikor már Zalából kezdtem visszajárni, akkor vettem észre, hogy mennyi minden zavar, irritál, lehangol, és riaszt, ahhoz képest, ahol én most lakom.

Te, aki hosszú órákon át tudsz ülni türelmesen egy helyben, hogy olvass, vagy írj, halálosan felhúzód magad egy üzletben várakozás közben. Miért ez a kettősség?

- A hasztalan perceket sajnálom a hátralévő életemből. Olvasni nem hasztalan, és az alatt is olvashatnék, amíg egy üzletben szórakoznak velem. A másik pedig, hogy a feleségem, aki az életemnek a nagy szerencsecsillaga, kapaszkodom bele, de vele is más a ritmusérzékünk. Én eldöntök valamit és nekifogok, vagy nem fogok neki és azt mondom, hogy majd megcsinálom és amikor majd az utolsó pillanata jön, megcsinálom, nem tökölök. Úgy is hívom, mikor a feleségem várat magára, hogy az Ági Tökölön van, én meg Várpalotán. Bementem a telefonos szolgáltatóm üzletébe, kaptam egy sorszámot, amire alul oda van írva, hogy a várakozók száma nulla, és huszonöt percet kell ott ülnöm. Ha ráírják, hogy nulla várakozó, akkor miért kell mégis várakoznom? Szóval garázdálkodnak az időmmel.

Nemrég rosszul lettél a színházban és mentővel kellett a kórházba vinni. Változtattál valamit az életmódodon azóta, benned változott valami ennek hatására?

- Nem, semmit… A roham előtt is le kellett volna fogyni, a roham után is le kellene fogyni. A roham előtt is halasztottam és a roham után is halasztom.

Erről jut eszembe egy másik kérdés, mennyire vagy kitartó, gondolok itt a fogyókúrára a dohányzásról való leszokásra, az életmódváltásra? 

- Addig, amíg nem szegem meg, addig halálosan kitartó vagyok. 

- Négy feleség, három gyerek, egy unoka. Milyen a viszonyod velük, mennyi időd és energiád van rájuk?

- Nem is ez az érdekes, hogy nekem milyen a viszonyom a gyerekeimmel, hanem hogy nekik milyen a viszonyuk velem. Az érdekes, hogy ők hogyan viszonyulnak az én rigolyáimhoz, az öregedésemhez, vagy a tolakodásomhoz. Néha azt gondolom, hogy nagyon fontos vagyok nekik, ezt érzékelem, mélyen valahol, valami nem látványos érzet szerint.  Néha meg baromi elhagyatottnak érzem magam. Néha azt érzem, hogy már olyan nagyon fontos nem  vagyok... Biztos mind a kettő igaz is.

A legkisebb fiad és közted közel ötven év a korkülönbség. Van ebből gondotok, tudjátok működtetni az apa-fia kapcsolatot?

- Ebből nem volt probléma és egyre kevesebb. Ami volt az is elmúlt,  nagyon kisimult a Misóval való kapcsolatom. Ízlésben, humorban, ítéletekben ma jobban összhangban vagyunk, mint bármelyik másik gyerekemmel. Mind a két másik gyerekemnél jobban hasonlít az én tizenhat éves koromhoz, az ő tizenhat éves kora. Tehát amikor látom a kajlaságát, a nagymellényű dumáját, ahogy szerepelni akar, meg színházról beszél, meg művészetről beszél, akkor magamat látom ennyi idősen. Én is ilyen voltam. A másik két gyerekem sokkal távolabb van ízlésben tőlem, nem érzelmileg, ez nem azt jelenti. Zoltán fiammal sem zenében, sem filmben, sem színdarabban nem egyezzünk. Ami neki tetszik azon én elalszom, ami nekem tetszik azt ő lenézi. Linda (ő is játszik a Karinthy Színházban az Egyenlőség című előadásban) ő képlékeny, de ő nem vesz komolyan. Elfogad, szereti kedves öreg édesapját, de ennyi. Talán a színházi értékítéletemet azt elfogadja. Körülbelül két éve volt a pályán, amikor mondta nekem, hogy ő színésznő, erre én, hogy te még csak egy színpadra lépő személyzet vagy, majd ha szólok neked, akkor színésznő leszel. És ez nyilván fájt neki, mivel neki nincs diplomája, ezért amikor később Szolnokon játszott és én megnéztem, akkor vettem neki egy oklevelet és írtam neki egy diplomát, hogy mostantól kezdve én is színésznőnek tekintelek… és ez kinn van a falán. Azt hiszem, hogy becsül engem, a vele való viszonyom kevéssé szakmai és intellektuális, sokkal inkább érzéki, lánygyerek és az apa közötti mély vonzerő az alapja.

Mindig írsz, naplót vezetsz, folyamatosan lejegyzed a dolgokat. amik a fejedben vannak, ami történik veled. Miért teszed, később fel akarod használni vagy magadnak jegyzed le, hogy ne vesszenek el a történeteid, a gondolataid?

- Nem a történeteket írom le, a történeteket nem fogják megismerni, a történetekből való következtetéseimet, felháborodásaimat írom le. Kortünetet írok magam számára, hogy dokumentálva legyen, hogy az élet nem kifogástalan. Az én reflexióim, amiket leírok akkor lehetnek hasznosak, hogy ha majd az unokám huszonöt év múlva elolvassa, akkor valahogy úgy tájékozódhat a korról amiben a nagyapja élt, mint ahogy például én ismertem meg Budapestet Szép Ernő Lila akác című regényén keresztül. Remélem, hogy az unokám és az ő korosztálya az én írásaimon keresztül jobban meg fogja ismerni és érteni azt, hogy mi miért történt, mi veszett el, mi maradt meg.  És persze ki fogom adni az írásaimat, mert itt emberek vannak leírva, akik itt élnek így-úgy körülöttem, róluk jó vagy rossz véleményem van, és ez lehet, hogy valakinek útravaló. Morális, viselkedésbeli, kulturális, és politikai kérdések. Igazán érdekes, hogy mindig írtam, de ilyen sűrűn, ilyen szisztematikusan csak azóta amióta a Mikroszkóp Színpadot otthagytam és ez egybeesett az új Orbán érával. Tehát gyakorlatilag az én naplójegyzeteim az elmúlt két évet dokumentálják. Nem Orbánról  írok, hanem ahogy az emberek mozdulnak ebben az új rendszerben.

Nem lehet, hogy ez egy bizonyos fajta pótcselekvés? Hiszen régebben ott volt neked a Napkelte, a Heti hetes, a kabarék, ahol elmondhattad a nyilvánosságnak is a véleményedet.

- Nem ugyanazt mondom el. Ott két eset volt, vagy animáltam, mint egy műsorvezető a Napkeltében, és nem én mondtam el, csak valamennyire lehetett érezni, hogy mi a véleményem, de nem foglaltam állást. Vagy a Heti Hetes, ahol állást foglaltam az iróniámmal vagy egy kabaré színpadon, de az nem őszinte vélemény… az egy formába öntött becsomagolt, tulajdonképpen fülön csíphetetlen, sok mindent elhallgató, sok mindent sejtető valami. Amit leírok, az a vérhugyozás. A hozzám legközelebb állókról is vér kegyetlenül leírom, amit gondolok, és magamról is. A stílusa nem, de a mondandója az a titkaim.

Fontos neked, hogy mindenről elmondd a véleményedet? Nem gondolod, hogy sok konfliktustól, sok ember rosszindulatától meg tudnád magad védeni, ha nem mondanád el?

- Egyrészt akkor mondom el, ha kérdeznek. Magamtól azért nem nagyon jelentkezem, hogy állást foglaljak. Másrészt én azt gondolom, hogy nem vagyok sértő… Mindig kételyektől terhesen mondom, hogy azt hiszem, hogy szerintem, hogy én azt gondolom, és egyáltalán nem várom el, hogy egyet értsenek velem, hiszen én sem értek egyet szinte senkivel. Nem fontos nekem, hogy elmondjam a véleményemet, az a fontos hogy ellenőrizzem, hogy mennyi belőle az őszinteség és mennyi az elhallgatás. Egyszer a lányom megkért, ne mondjam el a véleményemet egy alakításáról, aztán megnéztem és kérte hogy mondjam el. Azt mondtam, hogy átlagos, ezer ilyen alakítást láttam, mint a tiéd. És akkor megsértődött, egy hónapig nem beszélt velem, nem hívott fel. Majd rájött arra, hogy jobb az, hogy őszintén elmondtam, mintha hazudtam volna neki. Nem jó hazudni, azt kell mondani amit az ember gondol. Én is nehezen vettem rá magam. Nagyon hosszú évekig kellett gyakorolni, hogy ne kapjak zsábát. A Vitraynak van igaza, a legrohadtabb kritikában, a legindulatosabb véleményekben is van egy mákszemnyi igazság. Akárhogy hordanak le igazságtalanul, egy pici igazság mindenben van.

A zongorista elkezdett játszania a Komédiás Kávéházban, úgyhogy a beszélgetés itt véget ért. Pedig én még folytattam volna…

efpé

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://karinthy90.blog.hu/api/trackback/id/tr965063763

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.