HTML

Karinthy 90

Bejárás a Karinthy Színházba a művészbejárón keresztül avagy egy budai színház színes-szagos világa a színfalak előtt és mögött.

Karinthy Színház a Facebookon

Friss topikok

Linkblog

2010.11.19. 19:54 Nird

Bartók Béla 130

 Reggel hatkor a Bartók Béla út csendes, mozdulatlan mint egyszeri pesti fiatal egy átmulatott éjszaka után. A villamos épp, hogy csilingel, a város is még csak keresi a napi lendületét. A Karinthy Színház különbejáratú Borikája kulcsával fordít egyet a bordó keretes üvegajtó zárján, és munkához lát. A takarítás csendes óráiban, amikor az utolsó nyomai is eltűnnek az előző esti tömegnek és jókedvnek, és amikor a szemetesekbe kerülve új zsákok várják az újabb, felvonások közti szünetet, a színház többi része még mozdulatlan. Az öltözőkben fogasra akasztva, némán várják a különféle történetek kabátjai és felöltői, hogy újra színészek vállain éljék át a már ismert történeteket, a kellékek kaotikus rendben sorakoznak pincétől a padlásig, a színpad lámpái pedig hidegen, az előző estét kipihenve várják, hogy újra fénnyel árasszák el a színpadot.

Ez azonban nincs így sokáig, a már ismert műszak valamivel hét után még álmos tekintettel de már munkára készen kezdi el lebontani az esti előadás díszletét. Megszólal a rádió, az akkumulátoros csavarhúzó és úgy általában a munka egészséges zaja. A falak kikerülnek, Cabiria tengerpartja eltűnik, a Tavasz ébredése zöld levél-tengere nyom nélkül kerül át egy raktárba és lassan beszivárog egy újabb miliő ekkor még illúziórombolóan darabokban szinte kiáltva azért, hogy ha majd felépült, élettel töltsék meg a színészek, akikre sokáig nem is kell már várni.

Kilenc óra körül azonban még csak az éppen aktuális, még kiforratlan darab asszisztense érkezik, kávégépet kapcsol, és ha teheti, a művészbejáró előtt cigarettázva várja a művészeket. Az élet ekkor kezd felpezsdülni, az álmos reggel egy pillanat alatt dolgos délelőttbe csap át, megkezdődnek az első kérdezz-felelek csaták a műszak és az asszisztens között, a kellékes besegít a jelzés kellékekkel, az örökké egyeztetendő időpontok és bejegyzések mellé pedig lassan pipák, x-ek, és újabb kérdőjelek kerülnek az asszisztens mappájában. A színészek eközben ráérősen szivárogni kezdenek, a 10 órai próba előtt fél órával érkeznek azok, akiket kidobott az ágy, és pár perccel a kezdés előtt azok is befutnak, akik esti próbát tartottak, vagy csak az előadásuk volt hosszabb a megszokottnál.

A délelőtt utolsó érkezői a szervezők, akik gondoskodnak arról, hogy az a bizonyos Nagyérdemű helyet foglaljon a vörös posztóval borítótt sorokban, mert egyrészt a pusztába kiáltott művészet is szép, csak ha senki nem hallja, akkor ugye kérdés, hogy egyáltalán létezik-e, másrészt pedig ezzel biztosítanak mindannyiunk számára megélhetést.

A délelétt ezután észrevétlenül fordul délutánba, a próba végét szinte óraműpontossággal jelzi a pénztár nyitása déluán kettőkor, amikor a műszak ismét munkához lát, rutinosan bont és épít, és már csak nyomokban lelhető fel az eddig elvégzett munka. A reggel még tisztítószeres felmosóvíztől csillogó Deszkák most egy rövid ideig művértől fénylenek, a kávézacc hegyekben áll a büfében, a rendező pedig kiadja az aznap utolsó instrukcióit ilyenkor jobbára már csak jelmez és díszlet témakörben. Ugyanis már egy új darabé az aktuális főszerep, a bejárattal szembeni Credits táblán kicserélődnek a nevek, feketén-fehéren köszönti a látogatót a Csodás vagy Júlia, vagy a Tanár úr, kérem! stábja, a fény és hang szakemberei pedig maguk is blokkolnak, hogy a megérdemelt fényben játszhasson, és a helyén való zenére tangózhasson a színész. A Karinthy-pólós fiatalok tucatnyian dolgoznak azért, hogy amikor a művészbejáró újra kinyílik, már minden készen álljon a vendégek fogadására.

Este, amikor már a város lassan szögre akaszt egy újabb fáradtságos napot, és a Csóka utcai megállóban ismét ritkulni kezdenek a villamosok, odabent adott esetben már 70 pohár tej sorakozik a kellékes asztalon és a ruhatárban katonás rendben várják a biléták ideiglenes gazdáikat, a közönség pedig lassan megérkezik. Az előtér hamar megtelik, dohányosok odakint, nem dohányosok bent társalognak egészen addig, amíg az első figyelmeztetés meg nem szólal Karinthy Márton magyar hangján. A jegyszedők beirányítják a nézőket a székeikhez, Terike, az öltöztető egy utolsót igazít a kabátok hajtókáján, és kezdetét veszi az előadás, gördül a függöny, vele együtt pedig jön a soha el nem múló izgalom ami miatt emberek nézik, mások pedig épp nekik csinálják a színházat.

A taps, bár a színészek és a darab kapja, már a nap végének is szól. Az éppen az ügyelő szerepét betöltő Attila hátradől székében, és örömmel konstatálja, hogy egy végeláthatatlan sorba újabb strigulát húzhat, az előadás sikeresen lement, nincs más hátra, mint megvárni, amíg a felcsigázott vagy épp gondolkodóba ejtett nézők búcsút intenek a színháznak, és így a mai nap is múlt időbe kerülhet.

Este valamivel 11 után a zárban ismét fordul mára egy utolsót a kulcs, a Bartók Béla út ugyanazzal a csenddel int jó éjszakát a 130-as számnak, mint amivel reggel fogadta, a ruhák a helyükön, mozdulatlanul pihennek, a kellékek ismét bedobozolva, rendben várják, hogy újra játékszerek legyenek, a lámpák pedig még az esti hőt ontva magukból fújják ki magukat, de minden készen áll az új napra.

Szólj hozzá!

Címkék: mindennapok


A bejegyzés trackback címe:

https://karinthy90.blog.hu/api/trackback/id/tr362459995

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása