2002 szomorú jubileum a Karinthy Színház életében. Karinthy Márton édesapjának, a már oly sokszor Ciniként emlegetett Karinthy Ferenc halálának tizedik évfordulója. A színház ebben az évben utolsó darabjának, a Szellemidézésnek a bemutatójával tisztelgett emléke előtt. A dráma Karinthy Frigyes életének utolsó hónapjairól és a haláláról szól. Mi pedig nem is közölhetnénk személyesebb visszaemlékezést, mint magának Karinthy Mártonnak a naplóbejegyzését arról a napról, amikor édesapja örökre itt hagyta a földi életet.

Naplóbejegyzés 1992. február 29.

„Ma éjjel meghalt Cini. Még nem tudom, mit érzek, hogyan is érint az egész, és hogyan éltem meg a halálát. Az utolsó években nagyon furcsa volt a kapcsolatunk. És azelőtt is. Valahol mélyen persze nagyon hasonlítottunk egymáshoz. Volt valaki, ez tény. Ez nagyon nehéz helyzetben sikerült neki, a lehetetlen: Karinthy Frigyes fiaként íróvá válni. Nemcsak az apja fiának maradni, de saját hangon is megszólalni. Ez mindenképp nagyon nagy teljesítmény. A három Karinthy fiú közül – a nagy nyilvánosság előtt – csak neki sikerült.

Amit meg lehetett tanulni tőle: az életszeretetét, az élet élvezni tudását, megragadását, birtoklását. Ars poeticája az életöröm volt. Dumák, viccek, nők, pia, kaja, sport. Napfényes sportuszodai délelőttök és füstös, fészekbeli vesézések. Hová tűnt mindez? Jó író volt, pontos, gondos, míves, szórakoztató, olvasmányos. Szellemes dumapartner és kifogyhatatlan tréfamester. Viccei sokszor durvák, tapintatlanok, a másik érzékenységét bántóan semmibe vevők. Neki megbocsátották mégis. Talán mert olyan jó kedéllyel, ártatlan pofával csinálta őket, hogy nem lehetett rá igazán haragudni. Ugyanakkor szemérmesen gátlásos, olykor gyerekesen felelőtlen ember volt. A tapintat közeli kapcsolataiból is sokszor fájón hiányzott. A szeretet nagy mélyen bújt meg benne, és csak otrombán, esetlenül tudta kimutatni. Talán ezért tűnhetett olykor önzőnek és infantilisnek.

Valami meghalt vele belőlem is. Még nem érzem, csak tudom: egyre jobban fog hiányozni.”