Az alábbi szöveget azzal a céllal közöljük, hogy lehetőség szerint egy beszélgetést indítsunk az olvasók között, így örömmel és tárt karokkal várjuk az észrevételeket, és a véleményeket.

Mondhat bárki bármit, a Karinthy Színháztól azt nem lehet elvitatni, hogy decemberben úgy a lovak közé csapott, hogy azt öröm nézni. Három darab van készülőben, az egyik ezek közül a sztárparádás Hyppolit, a másik a szilveszterre időzített Prima Donna, a Balaton csillaga, a harmadik pedig az Aranysárkány Vidovszky György rendezésében. Ennek a bejegyzésnek a középpontjában ez utóbbi áll, hiszen egyúttal így beszélhetünk kicsit az ifjúsági darabokról, a színház egyik legkomolyabb és legfelelősségteljesebb vállalásáról.

Kosztolány Dezső regényét a Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskolával karöltve mutatja be a Nagyérdeműnek az erre a darabra összeállt társulat (a többek között a Te furcsa katonából ismert Egyed Attilával kiegészülve), ami nem is igazán ettől válik ifjúságivá, hanem attól, hogy a célközönsége olyan fiatalok, akik nem igazán ismerkedtek még meg a színház világával, mert jobban leköti őket a Call of Duty vagy csak a kereskedelmi televíziózás. Azonban, és ezt ismerte fel a színház igazgatója nagyon pontosan, attól, hogy a Szexi vagy nem kommunikációja pusztán a lehetőségére álló eszközek miatt színesebb és szagosabb egy színház közönségcsalogató hirdetéseinél, még nem kell, mi több, nem is szabad az idősebb, a kultúra területén otthonosan mozgó embereknek „levenni a kezüket” a társadalom hátulgombolós vagy annál valamivel idősebb részéről sem. Az ifjúsági darabok ennek megfelelően olyan közönségnek szólnak, akik eddig a színészekkel csak a celebműsorokban találkoztak, és nem, vagy csak felületesen, tisztes távolból ismerik a Világot jelentőket.

Az előadások - a klasszikus közhellyel fogalmazva - a színházba járás előszobáját jelentik, és a Karinthy esetében ebben vállal oroszlánrészt Vidovszky György, a Tavasz ébredése és az Árvácska rendezője, aki sajátságos, bátran mért szimbólumaival rögtön beviszi a gyerekeket, illetve a fiatal felnőtteket a sűrűjébe a Deszkákon prezentált művészetnek, hogy ők maguk láthassák meg, miben különbözik egy előadás egy szappanopera epizódtól.

Na persze talán bátor vállalkozásnak tűnhet, mi több, első blikkre ijesztőnek és idegennek az Árvácska szmoknigba és álarcokba öltözött szereplőinek állat-imitációja, de talán pont ez az eszköz, a megszokott kommunikációs formákkal, és az olcsó szórakoztatással történő szakítás az, ami érdekessé teheti a színházat és kíváncsivá a fiatalokat.

Ugyanakkor nincs illúziónk afelől sem, hogy ezekre a darabokra főként a komolyabb hivatástudattal megáldott pedagógusok invitálják el diákjaikat, hiszen félő, hogy maguktól nem kopogtatnának ilyen nagy számban a már emlegetett bordó keretes üvegajtón, de az eredmény, a találkozás a vastagbetűs kultúrával teljesértékű marad.

Azonban a kérdés jogosan fogalmazódik meg az olvasóban, a gyermekét színházba küldeni vágyó szülőben, a pedagógusban, vagy csak a kíváncsi fiatalban, hogy vajon megfelelő módszer-e ez a nehezen értelmezhető, némi színházi rutint megkövetelő előadásmód az érdeklődés felkeltésére, egy szokás első állomásának kialakítására. Erről, nagyon helyesen, az előadás előtti és utáni drámafoglalkozás gondoskodik, ahol a bonyolult, és értéket épp ebben a bonyolultságában hordozó szimbólumokat, az ezeken keresztül kifejezett eseményeket, és karakterfejlődéseket az alkotó színészekkel, vagy épp magával a rendezővel közösen értelmezik. Ez pedig az előadás pedagógiai szempontból igazán érdekes része, hiszen ez kell ahhoz, hogy a fiatalok rájöjjenek, hogy a felszín alatt érdemes kutakodni, és élmény megtalálni azt, amit nem rágnak a szánkba és nem írnak fel nagy, színes betűkkel a falra.