Ahogy arról tegnap beszámoltunk, a Furcsa Katona finishbe ért, megérdemelt vastaps közepette ünnepelte az ősbemutató közönsége mindazt, amit az azt megelőző két órában látott. Meg kell, hogy mondjam, izgalmas, nagy falat volt ezt végigcsinálni, hat héten keresztül sikerült eljutnunk odáig, hogy a Moldova György által megálmodott vígjátékot bemutassuk a Nagyérdeműnek. Lássuk tehát a pontot az i-n, vagyis egy próbafolyamat végét.

Tehát a részpróbák végeláthatatlan soránál raktuk le a fonalat, itt is vesszük fel, vagyis egészen pontosan ott, hogy a színészek már rutinosan járkáltak fel s alá a színpadon a rendező instrukciója szerint. Közben a háttérben a gépezet dolgozott tovább, Nyitrai László például zeneszerzőként csatlakozott a kis csapathoz, és Máthé Zsolt dalszövegével együtt megalkották a „Vagy az ágy vagy a vágy” filmzenét, amiből mi egy sort ismertünk a szövegkönyvől, ők pedig egy romantikus tangót tettek le belőle az asztalra. Természetesen, amint az megfelelő minőségben hozzám kerül, azonnal meg is osztom itt, mert Debreczeny Csaba úgy énekli a szöveget, mintha világ életében két háború közötti filmszínész lett volna.

A díszlet eközben átesett az utolsó igazításokon, a jelenetek között leengedett függöny mögött titokzatosan átforduló falakat a műszak kitapasztalta, ezért aztán már a múlt hét elején szinte észrevétlenül alakult át egyik helyszín a másikba, igaz, ehhez igazi csapatmunka kellett, a folyton cserélődő bútorzat és kellékek mozgatásában még a színészek is kivették a részüket mondván, egy a célunk, ami egyrészt leszorította a változások közti időszakot, másrészt meg jól esett mindenkinek, kiváltképp talán a rendezőnek, hogy ilyen remek kis teamet hozott össze.

Eztán már nem is volt igazán sok dolgunk azon kívül, hogy begyakoroljunk minden mozdulatot, minden hangsúlyt és effektet, tehát kedden, pont ma egy hete, be is engedtük az első kíváncsiskodókat a házi főpróbánkra. Persze ekkor vagy tucatnyi dolog rosszul sült el. Talán leginkább a színészek érezték jól magukat, hogy végre közönségük van, ám a technika ördöge itt szállt velünk leginkább szembe, de azért büszkén jelenthetem, egyben volt a darab, cska néhány apróságot kellett felírni előadás közben, hogy az ezt követő megbeszélésen az összes kellék és hangbejátszás a helyére kerüljön. Vertig Tímea és Lázár Balázs, a mi két rutinos pártszolgálatosunk a premier izgalmában még egyszer eltáncolták magukban a tangó jelenetüket, ami vérrel és verejtékkel az előadás egyik csúcspontja lett, aztán elpakoltuk a kellékeket, lekapcsoltuk a villanyokat, és szögre akasztottuk az aggodalmainkat és hazamentünk rápihenni a csütörtöki nyílvános főpróbára. Valaki ezt a színpadon tette, valaki meg otthon, magában a feladatra koncentrálva, ami engem illet, én egy közeli kávézóban használtam ki a hirtelen jött szabadságot.

A nyílvános főpróbára két nappal később mindenki megfeszítette az összes idegszálát, és legalább másfél emberként koncentrált az előadásra. Ennek hála minden úgy összeállt, hogy én az öltözőben nyugodtan dőltem hátra, hogy sínen vagyunk. Ami pedig kiválképp bíztató volt, hogy aznap délután már senkinek az arcán nem láttam aggodalmat, mert bár a szokásosnál egy gondolatnyival kevesebb időnk volt a darab felépítésére, mindenki magabiztosan tudta a dolgát. Még Karinthy Márton is nyugodtabban jött ki a nézőtérről, hiába mondják, hogy egy rendező mindig szeretne legalább még egy hetet próbálni, most úgy tűnt, ő maga is felkészültnek látja az előadást a premierre.

Így amikor csütörtökön hazamentem, már csak az egészséges vizsgadrukk volt bennem, hogy milyen lesz a másnap, siker lesz-e az, amiről ma már tudjuk, hogy szerencsére igen, és hogy hogyan fognak kijönni a színészek és a műszak az öltözőből. Erre azonban már majd egy következő posztban adom meg a választ, addig is örömmel fogadunk minden kommentet azoktól, akik már látták a Furcsa katonát, nomeg persze azoktól is, akik nem, de mondjuk olyan véleményük van a színházról vagy a blogról, amit szívesen megosztanának.