Van egy része a színháznak, ami talán még eldugottabb és még titokzatosabb a néző számára, mint amit a bársony függöny takarta világ mutathat, de legalábbis ott áll mellette a startvonalnál. Eldugottabb, mert egy olyan lőrésből végzik munkájukat, amit sok háborúban megirigyelnének, és titokzatosabb, mert olyan gombokat nyomogatnak, amiket haladó gamer sem ért igazán, nem hogy a technikától idegen utca embere. Az itt dolgozókkal nem lehet találkozni a művészbejáró előtt parkoló autónknál előadás után, és még csak azt sem vesszük észre, ha leülénk mellénk a villamosra. De ha nem lennének ott, az lenne az első, ami feltűnne.

A műszaknak arról a részéről szeretnék beszámolni, akik eddig itt is, és félő, hogy máshol is kisebb hangsúlyt kaptak a kelleténél, vagyis a hangosító és világosító pult szakembereiről, akik nélkül a sötétben botorkálnánk, és a jelenetek közti átállásban a díszletpakolók lépéseit hallgatnánk, de persze mit sem érne így az ő munkájuk sem, hiszen tényleg sötét lenne. Nagyon. (Tapasztalatból beszélek, voltam már úgy a színpadon, hogy egyetlen lámpa nem sok, annyi nem világított próba után, és hát nem éreztem nagy legénynek magam.)

Az ő munkájuk valahol a próbafolyamatok végén kezdődik néhány kiismerhetelen jelrendszerrel telefirkált szövegkönyvvel, amit közepesen ismert sci-fi írók is megirigyelnének és persze a világítás megtervezésével. A lámpáknak, amikből van vagy negyven, legalábbis több, mint amit elsőre gondoltam volna, a színpad minden négyzetcentiméterét pontosan kell megvilágítaniuk nem csak segítve ezzel a miliő megalkotását, hanem nagyban hozzá is járulva annak kiteljesedéséhez.

A hangosítók már akkor munkához látnak, amikor a terem ajtajai még épp, csak kinyíltak, hiszen ekkor ők ezredszer is lenyomják a Karinthy Márton invitálásához rendelt play gombot, és a taps végéig óramű-pontossággal adják be a különféle effekteket úgy figyelve a végszavakat és a színpadot, mintha maguk is ott állnának a saját nagymonológukra várva. Az időzítés itt talán még fontosabb, mert annál nehezen tudok kínosabbat elképzelni, mint egy korán vagy épp akár csak egy másodperces késéssel bejátszott pisztoly durranás. 

Mégis valahogy ez az a terület, ami a legkisebb figyelmet követeli meg magának, itt inkább a precíz, alázatos munkáról van szó, amit azok végeznek, akik soha nem tervezik, hogy meghajolnak a tömeg előtt, ők, ahogy a színház minden háttérben dolgozó munkatársa, beérik önmagában a tapssal, és annak egy részét kiérdemelten vágják zsebre az előadások végén.