Mozgalmas / napsütéses / csapadékos / dedikálós hétvégénk volt, továbbá egy fényképezőgép a hónunk alatt, úgyhogy elkísértük Buda Népszerű Mártonját az ünnepi könyvhétre ami valahogy így nézett ki:

Itt pedig az összes képet megnézhetitek összefűzve de át is kattinthattok, hogy külön-külön is megnézhessétek őket:

Az alábbi interjút a Pesti Műsorban olvastuk, és bár szerettük volna behivatkozni, nem találtuk meg a netes kiadásban, így csak az alábbi formában tudjuk veletek megosztani:

A múltkori videónk után ismét kamerát ragadtunk, ezúttal Verebes István, a Lovagias ügy, és az Én, Te őt! című előadásaink rendezője válaszolt kérdéseinkre.

Csak csendben, csak halkan búcsúzunk az idei színházi évadtól - igaz, már oda-odapillantunk a következő évadra is - és hát mi lenne méltóbb lezárása egy izgalmas és mozgalmas 2012-2013-nak, mint hogy átadjuk a világot jelentőket egy feltörekvő generációnak.

Ennek megfelelően ezekben a percekben azokatabizonyos deszkákat a Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola diákjai koptatják saját előadásaikat és szárnyaikat próbálgatva fénnyel, hanggal, a teljesség igényével.

Ugyanis az iskola fiatal titánjai holnap vizsgaelőadásokkal mutatják meg tanárnak / szülőnek / egyéb érdeklődőnek, hogy miért is volt igazolt, indokolt, és eredményes az elmúlt legalább három év és ennek az eventek eventjének mostanra már mondhatjuk, hogy hagyományosan a Karinthy Színház ad otthont, mert mi tagadás, országos cimboránk a szóban forgó iskola, de ezt az Egyenlőség, a Janika, vagy éppen a Szent Péter Esernyője című előadásaink nézői már mind pontosan tudják.

Igazgatónk a könyves blognak adott interjút, amit mi gyorsan be is hivatkozunk ide, tessenek odabökni az egérrel, mert egy igazán érdekes beszélgetés olvasható a kattintáson túl.

A színház.hu oldalon találtuk ezt a cikket, ami a Tordai Hajnal, a Karinthy Színház előadásainak rendszeres jelmeztervezőjének munkáiból nyíló kiállításról szólt, íme hát igazgatónk, Karinthy Márton megnyitó beszéde:

"Megkértek, hogy beszélnék valamit Tordai Hajnal kiállításának megnyitóján. Eszembe villantak hosszú és unalmas kiállítás- megnyitók, ahol a közönség feszengve várta a szónoklat végét, hogy végre a műveket láthassa. Ezért most nem fogom elemezni sem Tordai Hajnal művészi fejlődését, sem tervezői korszakai ismérveit, pláne nem alkotói periódusait. Megtették ezt már sokan és most is, sokan, sokkal alkalmasabbak lennének erre.

Miről kell itt mégis beszélnem, töprengtem. Aztán rájöttem. Tordai Hajnal kiállítása előtt csakis magamról beszélhetek. Illetve azokról az emlékeimről, amelyekben Tordai Hajnal sokszor és intenzíven, mondhatni folyamatosan jelen van.

Az Egyenlőség című előadásunkat (amit legközelebb május 23-án, csütörtökön láthat a közönség) reményeink szerint mostanra már senkinek nem kell bemutatnunk, ezen a blogon is több bejegyzést szántunk rá, elég csak ide, ide, vagy mondjuk ide kattintani.

Persze azzal is gyorsan elbüszkélkedünk, hogy az interjú műfajától sem vagyunk különösebben fényévekre, beszélgettünk már többek között Pásztor Erzsivel vagy éppen Bíró Krisztával, igaz, akkor még írásos formában.

Ezúttal azonban új fába vágtuk a fejszénket, és megkerestük színházunk Crichtonát, Németh Kristófot, aki készségesen válaszolt is a kérdéseinkre ezúttal másdopercenként 25 képkockában, íme:

A minap említettük, hogy új próbafolyamatba kezdünk, mert ilyenkor, májusban egy kicsit már a következő évad felé is oda-odapillantunk kíváncsian, izgatottan, és persze bizakodva.

A tárt karokkal várt harminckettediknek a nulladik mérföldköve tehát az Én, Te Őt!, amit még akkor viszünk el a tihanyi Bujtor István Szabadtéri Színpadra, amikor amúgy a Bartók Béla út 130 alatt (persze csak a külső szemlélő számára) csend honol és porfogás, hogy mikor szeptemberben ismét nekifeszülünk a színpadot eltakaró függönynek, már rutinból mutassuk be közönségünknek azt a történetet, amivel legkésőbb tegnap a teljes stáb megismerkedhetett.

Na de mielőtt még bármilyen spoilerbe beleszaladnánk, és a titokzatos félhomályból előrébb tolnánk a legújabb bemutatónk történetét, gyorsan be is fejezzük inkább ezt a posztot, és csak beillesztünk néhány fényképet arról a pogácsás-békés-ásványvizes olvasópróbáról, ami olyan hangulatosra sikeredett, hogy szinte közönséget is szervezhettünk volna rá a vendégművész ebről nem is beszélve.

Hiába közeleg a nyár és hiába érezzük úgy, hogy az évad végefelé lassan ideje lenne egy nagyot lélegezni kifele, és hátradőlve lezárni a 2012-2013-at, mégsem tesszük meg. Egyrészt persze azért nem, mert izgalmas évünk volt, benne is vagyunk még rendesen a lendületben, másrészt meg mert már most kezdünk készülni a következő évadra.

Ennek egyik első állomása lesz az a jövő hétfő, amikor a legújabb bemutatónk, az Én, Te Őt! olvasópróbáját tartjuk olyan színészek közreműködésével, mint a Lovagias ügyben éppen vitathatatlan sikert arató Lorán Lenke és Bajor Imre, vagy a Bartók Béla úti világotjelentőket még korábban sosem koptató Dobó Kata, és a Szeressük Egymást! című előadásban már pszichoanalitikus bőrbe bújt Csonka András.

A rendezői feladatokat a fent említett Lovagias ügy után ismét Verebes István látja el, aki ebben az évben is először a tihanyi Bujtor István Szabadtéri Színpadon mutatja meg a nagyérdeműnek az azt megelőző hetek munkájának eredményét.

És hogy hogyan fog kinézni ez a próbafolyamat? Nos, mi ott leszünk, és minden fontosabb mérföldkőről beszámolunk.

Ehhez különösebb kommentárt nem is kell fűznünk, tessenek a play-re kattintani.

Igazgatónknak mozgalmas napjai vannak ami persze érthető, sokan lettek kíváncsiak (most már nem csak) Buda Népszerű Mártonjára, és persze leghíresebb könyvére, az Ördöggörcsre (ami amúgy jelent már meg svédül is, csak szólunk, mert szerintünk izgalmas ritkaság az ilyen).

A Kossuth-díj apropóján az Ulpius-ház, a kötet kiadója úgy döntött, hogy újra megjelenteti a könyvet, és ha már épp szembejött velünk egy könyvfesztivál, hát kilátogattunk, hogy Márton személyesen írja alá az olvasók példányait.

Mi pedig kamerát ragadtunk, és végigkövettük az eseményt, íme:

Munkatársunk rászabadult egy videóvágó programra nagy lelkesedéssel és még nagyobb munkavággyal, és több, korábban rögzített előadásunkhoz készített rövid promóvideót, gyorsan csokorba is gyűjtöttük őket, tessenek kattintgatni:

Nagy örömmel jelentjük, hogy színházunk igazgatójának Ördöggörcs című kötetét a kiadó ismételten megjelenteti, ami Karinthy Márton legújabb elismerésére való tekintettel talán nem is mondhatni egy Kaiser sozei fordulatnak, mint inkább kellemes meglepetésnek.

Na most ez számunkra már csak azért is érdekes, mert a Nap, mint égitest újbóli felfedezése után a kedves olvasó talán újra kimerészkedik a szabad ég alá, ahol programokat keres, mert szép ugyan a nagykörút egy tavaszi délutánon, de azért nem baj, ha van annak a sétának A-ból B-be jellege.

És itt jön Mártonunk a képbe, aki golyóstollal a zakózsebben vár mindenkit április 20-án a Könyvfesztiválon a Millenáris D épületében, hogy dedikálja a legújabb, "frisskönyvszagú" példányokat.

Ahogy azt lassan már akár meg is szokhatták blogunk olvasói, interjú készítésére készülünk, ezúttal kamerára vesszük néhány perces beszélgetésünket Németh Kristóffal, aki az Egyenlőség című előadás összetéveszthetetlen William Crychtonaként fordul meg a Bartók Béla úti világotjelentőkön miközben persze tucatnyi más szerepben is láttuk már a Szomszédoktól kezdve az aktuális napi sorozatokig, hogy a színházi szerepek hosszú listájába már bele se kezdjünk.

És miért érdekes egy interjút megelőzően egy interjúról postolni? Mert itt a remek alkalom, hogy alább, kommentben kérdéseket tegyenek fel Loam lord hűséges szolgálójának, aki ha éppen nem szenved hajótörést, akkor a Játékszínt igazgatja. Mi a saját kérdéseinken túl ezekből fogunk szemezgetni bízva abban, hogy így olyan érdekességeket is megtudhatunk, amit magunktól még csak megkérdezni sem jutott volna eszünkbe.

A bejegyzésben látható képet Major Attila készítette

Miközben a március 15-ei, színházunkat lassan az összes vonatkozó újságcikket elolvastuk és néhányat meg is osztottunk, ránk köszöntött az április, tessenek elhinni, komolyan, hiába kiabál minden sarkon novembert a természet, ez tényleg a tavasz közepe, amikor emlékeim szerint már rég csak azzal kéne foglalkozni, hogy esténként elég lesz-e egy vastagabb pulcsi abban a kiülős presszóban.

Na de azért ne csüggedjünk nagyon, a Karinthy Színház lehangolóbb időben is csalt már mosolyt nézői arcára, és ezen törekvésünket a tavaszi télben sem szeretnénk feladni. Nézzük tehát, mire lehet készülni a következő hetekben a Bartók Béla úton:

A Svédországi Magyarok Országos Szövetségének nevében Moritz László fogalmazta meg gondolatait Karinthy Márton Kossuth-díja kapcsán a 168 órában:

Nagy nap volt számunkra március 15-e, Karinthy Mártont a Kossuth-díj átvételét követően fel is hívták a színészek a színpadra. Ezt kapta lencsevégre egy nézőnk, köszönjük neki a felvételt.

fotó: Major Attila

Izgalmas, bár nem annyira közveltenül a színházi munkákhoz tartozó témát találtunk mai bejegyzésünkhöz. Ez pedig nem más, mint az előadások felvételének folyamata.

Mert ugye amikor elkészül egy darab, akkor egyrészt azt valamilyen úton-módon szokás rögzíteni az utókor számára, és ha éppen nincs nálunk egy valamirevaló barlang, aminek falait telerajzolhatjuk a dramaturgiai pontokat folyamatábrákba öntve, és a fényképek mellett talán még hangot is szeretnénk rögzíteni, akkor érdemes inkább kamerákat a hónok alá csapni, statívokat az előre egyeztetett pontokra elhelyezni, és hosszas, alapos készülődés után a piros, rec gombokat keresgélni.

Interjú Szanitter Dáviddal, az új Szegény Dániellel

A Szegény Dániel szerepét Simon Kornéltól vetted át. Ilyenkor a legkézenfekvőbb kérdés, hogy mennyire nehéz egy már kész produkcióba belekerülni.

Szanitter Dávid: Igazából soha nem vettem át ekkora szerepet, csak jóval kisebb epizód szerepeket. Hogy mennyire nehéz? Az a helyzet, hogy pokolian, mert az amúgy hat hetes próbafolyamat teljes egészében kimaradt, és ilyenkor nem elég a szöveget, az egész folyamatot megtanulni, hanem még azokat az apró jeleket is rögzíteni kellett, amit az előző színész apránként begyakorolt.

Ez azt is jelenti, hogy néhol úgy érzed, te másként oldanád meg?

SzD: Ez az igazi különbség aközött, ha egy próbafolyamatot végigcsinál az ember, és ha átveszi a szerepet. Hogy nem tudom, hogy másként csinálnám-e meg. Ugyanakkor az sem zárható ki, hogy fél év múlva egészen más lesz ez a szerep, mint amilyen akkor volt, amikor átvettem. De most az elsődleges feladatom éppen ez volt, hogy minél gördülékenyebben folytassam, ami egyébként pokoli nehéz. Nem is a közel száz oldalas szövegkönyv, ami pedig olyan, hogy abból szinte mindent meg kell tanulnom, mert olyan gyorsak a párbeszédek, hogy figyelnem kell minden végszóra, minden jelre. Ilyenkor a feleségemmel együtt tanulunk, most is ő mondta az összes többi szereplő szövegét, én meg mikor már jobban tudtam, válaszoltam neki. A végére odáig jutottunk, hogy már lejártuk. Ha találtam egy hat négyzetméteres helyet, akkor beosztottuk a díszletet, hogy akkor ez lesz a rattan bútor, ez az asztal, ez pedig a kanapé. És én egy métereket mentem jobbra vagy balra, és mondtam a szövegemet, ami önmagában, a próbákon kívül még naponta úgy két órát vett igénybe az utolsó egy hétben.

A Karinthy Színház kapcsán írtunk már elég sok mindenről, díszletről és kellékről, hangról és fényről. Szerencsénkre azonban az érdekes feladatok sora ezzel még nem ér véget, egyik munka jobban kiállt blogbejegyzésért, mint a másik.

Ebből a sorból emelnénk most ki azt az embert, aki bár szinte sosem lép színpadra, mégis legalább annyira ismeri az előadásokat, mint a színészek, sosem szólt még a közönséghez, mégis szinte fejből tudja az összes szövegkönyvet, és bár a színészeknek van olyan fontos, mint egyszeri artistának a biztonsági háló, mégsem udvariatlanság tőle, ha előadás közben olvasgat.

Na hát a nem túl talányos leírásunk megfejtése természetesen a súgó, komoly összegem van rá, hogy most ettől a hírtől senki nem esett le a székről. Na de komolyra fordítva a szót: érdekes munka az övéké, mert éppen a súgó az, aki bár a próbafolyamat elejétől egy darab temetéséig elkísér egy előadást, mégis ő az, aki talán még leginkább képes egy egészséges távolságot tartani, és kívülről nézni az előadást, kár, hogy elvegyülnek közöttünk, mint alvó ügynökök egy amerikai thrillerben, senki nem tudja, hogyan néznek ki, és még csak Karinthy Színházas pólót sem hordanak.

Pedig - és ezt a bennem lakozó rendező-asszisztens is mondatja velem - ha igazi, külsős belső véleményt szeretnénk kapni egy előadásról, akkor CSI-ozzunk le egy súgót, és addig ne eresszük, amíg ki nem faggatuk egy előadás minden részletéről, mert olyan dolgokra fogja felhívni a figyelmünket, ami nekünk, halandó embereknek talán eszünkbe sem jutott volna.

A mindennapi izgalmakon és előadásokon túl pont az olyan napok, mint például amilyen a hétfői is volt, na azok teszik még változatosabbá a mi életünket és munkánkat. Ugyanis, ahogy az a szemfüleseknek a műsorból már szemet szúrhatott, február 11-én szedtük a sátorfánkat, és miközben Budapestet nyakig ellepte a hó, és a városi közlekedés ennek megfelelően lomha lett és nehézkes, mi egy teljes díszlettel a hónunk alatt átkeveredtünk a II. kerületi Klebelsberg Kultúrkúriára, hogy idegenben is megmutassuk, mire is gondolunk pontosan akkor, amikor azt mondjuk, Szegény Dániel.

Ilyenkor, amikor kilépünk a Bartók Béla út megszokott, biztonságosan ismerős falai közül, mindenkire nagy feladat hárul, egyik fa nagyobb, mint a másik, amibe világítás, díszlet, kellék, vagy éppen színész vágja a fejszéjét, az egészből a legszerencsésebb talán éppen ezen sorok írója, akinek annyi a dolga, hogy beszámoljon az ilyen és ehhez hasonló izgalmakról.

Gondoltam, ha már ennyi ,,híres” embert ismerek, akkor mint egykori rádiós miért ne csinálhatnék velük interjút… Lehet nem vele kellett volna kezdenem, de talán mégis jó, hogy így alakult…

Verebes István… színész, rendező, író… Van aki szereti, van aki nem, de általában mindenkinek van véleménye róla. Nagyon szeretem a gondolkodását, ami természetesen nem azt jelenti hogy egyet is értek a gondolataival.

Kedvenc kávéházunkban, a Nagymező utcában kezdtünk el beszélgetni.

- A Karinthy Színházban bemutatott rendezésed – A lovagias ügy – kapcsán nekem kicsit úgy tűnik, hogy adott színészekhez kerestél egy darabot. Hogy működik ez nálad?

Sokak szerint a február az év talán legnehezebb hónapja, amivel ugyan legalább ennyien biztos vitába szállnának, de jelen bejegyzésünk szerzője nem teszi ezt pláne egy ilyen lélekemelően tavaszias nap végén, amikor belegondol, hogy ezután a rövid teaser után kezdődik még egy hónap tél, eső, korai sötétség, és persze hideg.

Mi, a Karinthy Színháznál azonban minden erőnkkel azon dolgozunk, hogy ezt a hivatalosan elég rövidre szabott, ám annál hosszabbnak érződő hónapot ne csak elviselhetőbbé és élvezetesebbé, hanem egyenesen élvezetessé tegyük. Így bízunk abban, hogy ismét olyan, szívünknek persze egytől-egyig kedves darabokat gyűjtöttünk össze a 28-ból 25 napra, hogy egzotikus környezetben forgatott örökérvényű legyen a talpán, ami felveszi a versenyt a Szürke Hónap kiszínezésében.

A Karinthy90.blog.hu januárban beszélgetett a Kossuth-díjas Pásztor Erzsivel XIII. kerületi otthonában az Egyenlőség című darab kapcsán.

Pásztor Erzsi: A '12-es év volt az, ami gyönyörű volt számomra, mert ilyen azért ritkán van az ember életében, hogy Kossuth-díjat kap tavasszal és ősszel Újpest díszpolgára - annak ellenére, hogy a XIII. kerületben lakom. Hiszen nekem Újpest a mindenem, mert én újpesti születésű vagyok és minden napom Újpesttel kezdődik, ott van a piacom, a fogorvosom, a varrónőm, minden odaköt engem. És erre büszke vagyok, ezért is nagyon örömteli év volt ez számomra.

Az Egyenlőségben Mrs. Brocklehurst szerepét játssza, aki csak a második felvonásban tűnik fel a színen. Könnyebb úgy megformálni egy karaktert, hogy előkészítik neki a "terepet" vagy inkább az az izgalmas, ha a nulláról tud építkezni?

P.E.: Esete válogatja. Az Egyenlőséget illetően nem rossz, hogy beszélnek róla, mert pici a szerep, ami - félreértés ne essék - nem baj, semmilyen bajom nincs a kicsi szereppel ha az egy egységet alkot és ez olyan szerep, olyan figura. Viszont éppen ezért kell hozzá, hogy előtte tájékoztatva legyen a néző, hogy milyen típusú a karakter. Az Imádok férjhez menni (a Turay Ida színház darabja - a szerk.) című előadásban szintén egy karakterszerepet játszom, ahol ugyancsak a darab végén jövök és ott is olyan a felvezetése a figurának, hogy mikor bejön a nő, akkor ellenállhatatlanul feltör a taps, mert annyira másra számítanak. Tehát mindenféle szempontból jó, hogy van egy ilyen felvezetés.